rival sons - great western valkyrie

Nagyon kellemes meglepetésre bukkantam a minap. A Rival Sons elnevezésű amerikai banda 2014-ben úgy játssza az elszállós rockzenét, mint ahogy tette a Led Zeppelin a hetvenes években. Mondom király, pont ez kell nekem. Hiszen a Sabbath mellett a „léghajó” az, ami leginkább közel áll a szívemhez az antik cuccok közül. Elmélyültem hát a srácok munkásságában, négy lemez, lassan tíz éves fennállás, több európai buli, szép sikerek. Jó lesz.

Az előző három lemez két dologban erős, az első kettő hozza az ősrockot. Nincs mellé duma, teljes mellszélességgel bevállalják azt, amit ők szeretnek. Totális Zeppelin az egész. A harmadik lemez már valamivel kísérletezgetőbb, talán iránykeresés, vagy valami olyasmi, amikor rájöttek, kár lenne telibe másolni a múltat. A negyedik korong, amiről ez a bejegyzés szól, az pedig már egy kiforrottabb, összetettebb anyag. Jól mérhető a srácok fejlődés, a zenei érés, és talán az irány is, ahova egy ilyen banda tarthat ma.

A zene tiszta erőből átjön, még akkor is, ha túl sok újdonságot nem találunk a sorban. Valahogy a hangulatot kell itt elcsípni, ha az megvan, magával ránt. Csörgős, recsegős a hangzás, egyértelműen emiatt a célok miatt. A gitár jól előretolva az arcodba, a ének végig meggyőző. Talán a legmagasabb részeknél éreztem olyat, hogy ezt kár volt erőltetni, de egyáltalán nem jellemző. A bőgőből sok nem hallható, de ezen sem kell meglepődni egy ilyen anyag hallatán.

A legérdekesebb mégis az volt számomra, hogy a billentyűs szekció úgy van eldugva hátra a függöny mögé, hogy szinte észrevehetetlen. Viszont az ilyen jellegű zene igencsak üres lenne némi zongora-orgona nélkül. Frappánsan oldották meg a srácok, külön piros pont érte. A dobos nagyon megérezte, hogyan ütöttek a nagy elődök, és talán ezen a poszton a legerősebb a fejlődés a négy lemez tekintetében.

Igen, van pár nyúlás a nagy példaképtől. Két maximum három riffre ismertem rá sokszoros hallgatás után. Mindenki maga döntse el, ez belefér-e. Szerintem igen. Aztán könnyen fel lehet ismerni a Pink Floyd hangulatát a melankolikusabb számokban, és az utolsó tételben teliben. Ez nem azt jelenti, hogy itt is lopásokról lenne szó, pusztán nem rejtik véka alá az ősök előtti tiszteletüket. Nincs ezzel az égegyadta világon semmi gond.

Valahol a hatvanas évek végén, a beat zenei áttörés fénykora után vagyunk egy picivel, recseg-ropog a cucc, őszinte az előadás, nincsenek túljátszva a számok. Az egész lemez éppen több mint negyven perc, pont jó. Nekem kifejezetten tetszenek ezek a típusú szólók, ráadásul több esetben a dobos is végig jelen van az egyéni akciókban, ami ezáltal már nem is nevezhető egyéninek. Ízléssel vannak formálva ezek a részek szintén.

Ha bírtad valaha a Zeppelint, vagy azon időszak pszichedelikus rockját ettől be fogsz vizelni. Pont olyan, pont oda mutat és ha jól értem pont ez a lényege is. Nyári bulik legnépszerűbb lemezei közé kerül nálam, meglátjuk mit mutat majd részegen a tábortűz tövében. Szerintem nem lesz csalódás.

Értékelés: 5/4

Infók:

Tracklist:
1. Electric Man
2. Good Luck
3. Secret
4. Play The Fool
5.Good Things
6. Open My Eyes
7. Rich And The Poor
8. Belle Starr
9. Where I've Been
10. Destination On Course

Műfaj: hard rock
Megjelenés: 2014. augusztus
Kiadó: Earache